Nagyhatalmak és katonai-, politikai szövetségek a századfordulón
Oroszország az 1848-as forradalmak leverése után hatalma csúcsán állt, sőt Ausztriát is lekötelezte, így I. Miklós cár elérkezettnek látta az időt, hogy véghezvigye az oly régóta áhított tervet; hogy birodalma területét a Földközi-tengerig növelje. Így a cár háborút kezdeményez Törökországgal, a ,,keleti kérdésbe” azonban Anglia és Franciaország is beleszól, és megszállják a Krím-félszigetet (krími háború, 1853-1856). Miután az angol-francia-török erők elfoglalták Szevesztopolt az új cár, II. Sándor hajlott a megegyezésre, így az 1856-ban megkötött párizsi béke visszaszorította Oroszország európai befolyását.
Az 1800-as évek végén alakult ki az olasz egység. Itália területén az ókortól kezdve több-kevesebb különálló államszervezet létezett. A Pápai Állam létrejötte ketté vágta a félszigetet. A napóleoni háborúk idején jelentősen megerősödött a Szárd Királyság, Lombardia és Velence pedig osztrák fennhatóság alá került.
A XIX. század elején egyre inkább terjedő liberális és nacionalista nézetek hatottak azokra a forradalmárokra (pl. Garibaldi), akik próbálták elűzni az idegen hatalmakat Itália területéről. A szárd miniszterelnök, Camillo Cavour az osztrákok kiűzéséhez a franciák támogatását kérte (III. Napóleon), s így 1859 nyarán Magentánál és Solferinónál győzelmet aratnak felettük. Az ezután megkötött villafrancai béke kimondja Lombardia Piemonti Királysághoz való csatlakozását. 1860-ben csatlakoznak Közép-Itália fejedelemségei. Még ugyanebben az évben Garibaldi csapatai felszabadítják Dél-Itáliát. 1861-ben létrejön az Olasz Királyság, amihez az eddig hiányzó Velence 1866-ban, Róma 1870-ben csatlakozik. Így vált teljessé az egység.
A német területeken ugyan később indult az ipari forradalom, de annak üteme meghaladta az angolokét és a franciákét is. Legjelentősebb a széntermelés, az acélgyártás (Krupp-művek) és a gépgyártás, valamint a villamos ipar (pl.: Siemens- művek). Kívánatossá vált egy német egység létrejötte. Ausztria laza föderációval kívánta egyesíteni a német államokat (=nagy német egység), Poroszország pedig, Ausztria kizárásával tervezte az egyesítést (=kis német egység).
Otto von Bismarck kancellár színrelépésével Poroszország jelentősen megerősödött (leginkább katonai szempontból) (I. Vilmos a király). Az első konfliktus a poroszok és az osztrákok között Schelswig (porosz) és Holstein (osztrák) hovatartozása miatt alakul ki. 1866-ban a két hatalom között háború robbant ki, melynek során a Bismarck csapatai Königgrätznél döntő győzelmet arattak. A harcokat lezáró prágai békében Poroszországhoz csatolták az észak-német államokat, és Ausztriának el kellett ismernie a porosz vezetésű német egységet.
Bismarck háborút provokált ki a franciákkal, majd Moltke serege vereséget mért rájuk, Sedannál III. Napóleon is fogságba esett. Miután a dél-német államok is csatlakoztak Versilles-ban a német fejedelmek I. Vilmost német császárrá kiáltották. Ezzel megszületett az egységes Németország. Nem sokkal később Elzászt és Lotaringiát is hozzácsatolták.
Az Egyesült Államok folytatta a terjeszkedést nyugati irányba, 1850-re már egészen a Csendes-óceánig jutnak. A hatalmas új területek vonzották az európai bevándorlókat, így a népesség rohamosan növekedett. Hódít az ipari forradalom, gyors ütemben épülnek a vasutak.
A nyugati földek birtokba vételével járt az indián őslakosok elüldözése, akik életmódja annyira eltért a betelepülőkétől, hogy lehetetlenség volt beolvasztásuk a társadalomba. A harcok során rendre legyőzték, majd rezervátumokba kényszerítették őket.
Ellentétek alakultak ki az északi-északkeleti és a déli térség között. Északon farmgazdálkodás volt jellemző, és nem alkalmaztak rabszolgákat. Legfőbb kiviteli cikkük a búza lett, és az ipari forradalom is jobban elterjedt. Délen ültetvényes gazdálkodást folytattak, és rabszolgamunkát alkalmaztak. Jelentős volt a gyapot export.
1820-ban megszületett a Missouri-egyezmény, amely kimondta, hogy a jövőben a 36 o 30’-es szélességi körtől északra létrejövő államokban tiltják, a délre fekvőkben pedig engedélyezik a rabszolgatartást. A rabszolgaság intézményét a lakosság jelentős része ellenezte, így már a század elején megjelentek a feketék felszabadítását célul kitűző mozgalmak, az ún. abolicionista mozgalmak.
1860-ben a republikánus Abraham Lincoln lett az elnök, emiatt 11 déli állam kilépett az unióból, és létrehozták az Amerikai Államok Konföderációját, melynek Jefferson Davis lett az elnöke. Lincoln lázadónak nyilvánította ezen államokat, és kitört a polgárháború (1861-65). A gazdasági és népesség túlsúly az északiak oldalán állt, viszont jelentős haderővel nem rendelkeztek. Bár a déliek kevesebben voltak, az angol és francia kormány által támogatott tábornokuk, Lee kezdetben sorozatos győzelmet aratott.
Amikor azonban 1862-ben Lincoln kiadta a telepítési törvényt (Homestead-törvény, mely szerint bárki 10$-ért 110 holdas parcellát szerezhetett), valamit felszabadította a konföderáció rabszolgáit, fordulat állt be. A négerek tömegesen áramlottak északra. Az északiak tábornokai (Grant, Sherman) Gettysburgnél, majd 1865-ben Appomattoxnál végleg megadásra kényszerítették a délieket. És az újraegyesülés után gyors fejlődés kezdődött.